Szenkovits Márton örmény üknagyapám, marosbogáti, később gyergyószárhegyi kereskedő 1872-ben született Erdélyben. A családi emlékezet számon tartja, hogy ükapám ifjabb korában pajkos mókamester volt, akit a térség – Marosvidék, Székelyföld – minden valamire való mulatságába meghívtak a társaság lelkesítésére, a hangulat felpezsdítésére. Ma talán animátornak nevezhetnék ezt a foglalkozást – ő azonban jókedvében csinálta, nem hivatásként, inkább hitvallás-szerűen. A családban fennmaradt anekdotáknak talán legfontosabbika róla, hogy úgymond burokban született – a méhlepénnyel együtt jött világra. A korabeli erdélyi babona úgy tartotta, hogy a burokban született nagyon szerencsés ember lesz – és így üknagyapám születésekor egy cigány javasasszony tanácsára megőrizték a „burkot”, amit később kiszárítva belevarrtak a már kereskedővé cseperedett legény egyik öltönyébe. És valóban működött az átviteli mágia: Márton ükapám furfangos textilkereskedő volt, kinek minden üzlete remekül sikerült. Egyéb dolgaiban is kedvezett neki a szerencse, úgy hírlik, sokak eszén túljárt peres ügyeiben is – ám a közösség támogatásáról sem feledkezett meg, hiszen adat van arról is, hogy a szamosújvári nagy örmény templom felújítását az 1930-as években jelentősen támogatta. Mindössze két fénykép maradt fent róla, egy kültéri családi csoportkép (talán a házuk udvarán örökítődött meg), ami délceg fiatalembert mutat, ki büszkén tekint végig népes családján (a vidám társaság közepén ott kacag Szenkovits Ida dédanyám is ötéves kislányként); – valamint ez a portré, amely a fotográfus műhelyében készült; gondosan kipödrött bajuszú, vidám tekintetű ükapám szemében egyszersmind ott van az idegenbe szakadtak összes megfeszített figyelme, a túléléshez szükséges azonnali helyzetfelismerő készség ígérete is.
Amikor évekkel ezelőtt a marosvásárhelyi Teleki Tékában való örmény karakterológiai kutatásaim során szembetaláltam magam Pálffy Gyula Szenkovits Marci mókái című anekdotafüzérével, lázas izgalom lett úrrá rajtam. Egyhuzamban olvastam végig a Révész Béla Könyvnyomdájában 1909-ben kiadott, érdekfeszítő cselekmények sorozatából összeálló, eseménydús kis kötetet – és egyre növekvő türelmetlenséggel kutattam emlékezetemben saját családi históriák foszlányai után, melyeket gyerekkoromban csíptem el az idősebb családtagok anekdotázásai alkalmával; olvasás közben mindvégig ott lármázott bennem a kérdés: vajon az író mennyiben mintázhatta szereplőjét az én üknagyapámról?
A kötetet szorgalmazásomra később újra kiadták, saját szerkesztésemben, bőséges jegyzetanyaggal ellátva, előszó-esszémmel felvezetve – és ahogy a közeli és távoli rokonok olvasták a könyvet, s benne felmenőjüknek a családban immár legendákká nőtt furfangjait (mint például amikor Marci fabicskákat rántatott ki békacomb gyanánt, hogy vendégeit megviccelje az általuk kierőszakolt vacsorán, vagy amikor fortéllyal eladta a tyúk-guanót egyik riválisának, egy szintén nagyon leleményes és ravasz, híres-hírhedt zsidó kereskedőnek, akiről azt rebesgették, senki sem tud túljárni az eszén), beindult az emlékezés: újabb részletek, anekdoták elevenedtek meg mókás üknagyapám életéből, elfeledett régi tudás vált újjá; így egészítődött ki, vált kerekebbé életének bennünk hangzó története – és eddig nem ismert családi emlékek akartak helyet csinálni maguknak bennem is. De olybá tűnik, nem csak a család emlékezett szívesen csínytevéseire: az utólagos kutatás során felbukkant egy 1892-ben íródott újságcikk is, mely a (természetesen budapesti illetőségű) Fővárosi Lapokban jelent meg, s melynek jó tollú szerzője homályban marad, mivel csupán nevének kezdőbetűi jelennek meg – a rengeteg Erdélyből bedolgozó levelező újságíró közül szinte bárki lehetett. Szenkovits Marci ekkor mindössze húszéves volt, ám az írás régebben megtörtént esetként emlegeti fel a mókát – ilyen ifjan is jól elment a híre, még jóval Pálffy Gyula mulattató novellafüzére előtt: ükapám sihederként komolyan dolgozhatott Erdély „humorisztikus domborzatán”! A szovátai fürdőéletről beszámoló, meghitt hangulatú kis írás a székely humor raktárnokának nevezi őt – ez a „raktárosi” címke micsoda hírnevet, micsoda tréfa-készletet feltételez máris! –, és dióhéjban utal arra az adomára, ami Pálffy kötetében részletesebben is elmesélődik: mikor is Marci a szovátai üdülő alléján a cserfa-csemetékre szilvát, a szilvacsemetékre makkot kötözött fel cérnával az éjszaka leple alatt, hogy a szállodatulajdonos Piros bácsit megviccelje…
Üknagyapám örmény létére így az erdélyi székely ember etalonjává vált a magyar köztudatban – vajon mi lenne ez, ha nem a sikeres asszimiláció beszédes példája?
